„A legközelebbi
állami ünnep október huszonharmadika, az
1956-os forradalom ötvenharmadik évfordulója. Már most, a nácik
hatalomra jutása vagy kormánytényezővé válása előtt meg kell
mutatnunk, mi vár rájuk, ha módjuk és alkalmuk lesz az ilyen
gyalázatos fenyegetéseket ránk kényszeríteni.
Úgy jelezhetjük erőnket és szolidaritásunkat, ha
ezen az
állami ünnepen Faludy-írásokkal emlékezünk meg a forradalomról.
Kérek mindenkit, akinek ilyesmire lehetősége van,
és megveti a
cenzúrát, a diktatúrát, a kirekesztést, a rasszizmust és az emberi
gonoszság minden formáját, hogy a nyomtatott lapokon, a rádiók és
televíziók adásaiban, az internetes oldalakon, blogokban,
fórumokon,
minden elérhető, szerkesztett felületen egy Faludy-verssel, vagy
legalább egy versszakkal, idézettel emlékeztessen az ünnepre.
Kérem, hogy aki egyetért velem, továbbítsa ezt az
üzenetet.
Andrassew Iván”
Faludy György:
Liberalizmus: a világ
sokféleségének ünneplése
Kecskeméten, egy kiállítás megnyitása után nemrég negyven-ötven emberrel, nagyrészt
fiatallal ültem együtt. Vacsora után megkértek: szóljak hozzájuk. Miről? Azt
felelték: a világról. Rátértem a levegő, a víz, a föld elszennyeződésére,
amiről, úgy gondoltam, kevesebbet tapasztaltak nálamnál. A savas esőről és
kanadai tavak pusztulásáról beszéltem, mikor egy idősebb úr a legtávolabbi
asztalnál váratlanul éles hangon közbeszólt, hogy magyar vagyok-e?
Kérdését nem értettem. Nyolcvankét esztendeje
magyarul beszélek, írásaim hatvan éve magyarul készülnek, és mindig magyarnak
vallottam magam, a legkeserűbb órákban is. Mit akar az illető? Aztán leesett
fejemben a húszfilléres. A közbeszóló nyílván azokhoz tartozik, akik szerint
„az igazi magyar ember” csak magyar dolgokról beszél, még akkor is, amikor a
légszennyeződés veszedelme részben külföldről fenyeget bennünket. Nem
válaszoltam néki, de hálás voltam, amiért figyelmeztetett a különbségre a
teremben lévők összessége és önmaga közt. Mármint arra, hogy ő soviniszta
nacionalista, a többi meg liberális.
A liberális szót manapság annyira és
annyiféleképpen használják, hogy egyre nehezebb megmondani, micsoda.
Legtöbbször az embert jelentette, aki szinte vallásos áhítattal hitt a
demokratikus államrendben. Miután a demokrata államrend valamennyi ismert
rendszer közt a legtűrhetőbb, vagy talán a legkevésbé tűrhetetlen, magam is
osztom e nézetet. Vannak azonban más vélemények is. Thomas Jefferson
liberalizmusa azt jelentette, hogy minden ember egyenlőnek született. Mások
azt vélték, hogy az általános, mentől hosszabb iskoláztatás legfőbb reményünk.
Más liberálisok szerint a halálbüntetés megengedhetetlen. Végül sokan a
soviniszta nacionalizmust tartják a legkárhozatosabbnak.
Itt sok nézettel nem vagyok képes egyetérteni.
Az emberek, sajnos, már születésükkor sem egyenlőek,
és utána egyre kevésbé azok. Az általános tankötelezettség dolgában Iván Illichcsel értek egyet. Szerinte két kötelező tanév
elegendő, hogy a gyermekek írni-olvasni tanuljanak. Nagyobb, jóval hosszabb
iskoláztatás azoknak jár ingyen, akik tanulni akarnak, bármily sokan avagy kevesen legyenek. Halálítélet ügyében pedig Szókrátésszel tartok, aki a Gorgiász
végén úgy érvelt, hogy sokan morális szempontból oly rohadást értek el, hogy
kivégzésük nemcsak az illetők, de a társadalom hasznát is szolgálja.
Így tehát csak a sovén nacionalizmus
elítélésében osztom az említett liberális nézeteket, de ez nem választ el a
liberálisoktól. Azt gondolom ugyanis, hogy a liberalizmus a világ
sokféleségének ismerése, elismerése, tűrése és ünneplése. Ehhez viszont
bizonyos mérvű intelligenciára és fantáziára van szükség. Miután
intelligencia és képzelőerő nem a nagy tömegnek nyújtott ajándék, a
liberalizmus születése Morus Tamással és Rotterdami Erasmusszal majdnem
elhanyagolható motívumként jelentkezett. Fontos akkor lett, amikor a holland
magisztrátus követni kezdte Morus Utópiáját és Erasmus vallási türelmét, majd
pedig amikor a XIX. században az angol liberalizmus kialakult.
Liberalizmuson belül határozott programot
megállapítani azért nehéz, mert a liberalizmus alapvető filozófiája:
szabadság. Minden ember szabadsága, hogy véleményét és impulzusait hirdesse,
illetve kialakítsa. Így egy liberális párt nagy vonalakban hasonló, de a
részletekben különböző véleményű embereket fog össze; mi több, ezek abban is
örömüket lelik, ha a társadalom különcöket termel. „Jelenkorunk fő veszedelme
– írta John Stuart Mill 1895-ben –, hogy oly kevés egyén mer excentrikus
lenni.” Mit szólna Stuart Mill manapság, vagy még inkább tíz évvel ezelőtt,
ha Kelet-Közép-Európa konformitásba dermedt társadalmait látta volna!
A liberalizmus célja, mint több más párté, az
emberek boldogsága. Ugyanekkor azonban látja, hogy azok, akik a társadalom
számára egy meghatározott filozófiát, nevelést, művészetet, kereskedelmet és
viselkedést kívánnak előírni, a népet szerencsétlenségbe vezetik, mint a
jelenlegi szélsőbal és szélsőjobb, sőt kormánypártunk jelentős, jobbfele somfordáló része is. A baj ott van, hogy ezeknek
célja nem a magyarság boldogsága, hanem hatalomvágy vezeti őket, melyet a más
vélemény iránti fortyogó gyűlölettel kombinálnak. Hozzájárul ehhez a
soviniszta fanatizmus, mely megengedi egyeseknek, hogy marxista
megszállottságból egyenest a nácizmusba váltsanak. Eszerint valamiben hinniök kell – szinte mindegy, miben –, és aki ebben nem
hisz, azt agyon kell verni.
A liberálist, ki tiszteli más ember véleményét,
mindez nehéz helyzetbe hozza. Elég, ha Eötvös Józsefre, Kemény Zsigmondra,
Jászira vagy Bibóra gondolunk. Csurkát például bizonyos mértékben igazolja,
hogy az emberekben a törzsiség, a tribalizmus, a
fajmánia biztosabban és mélyebben ül, mint a tolerancia; a gyűlölet
kellemesebben izgató, mint a részvét; és a hatalom hajhászása jóval
hasznosabb, mint a laissez-faire eszméje. A
csőcselék mindig az uszító felé fordul, és mit sem törődik vele, ha az illető
csak álszent pojáca.
Alighanem ez közvetlen oka, amiért George Santayana egyik híres tanulmányában, nem minden
megilletődés nélkül, a liberalizmus végét és a totalitárius rendszerek
előretörését jósolta a század elején. Azt állította: a különféleség, amiért
csak epiphenomenon, nem gyökeredzett mélyebbre
belénk. A gyűlölet, a fajeszme, az önzés és a szellemi bódultság mélyebbre
alapozta magát az emberi lélekben, mint az intelligens mérséklet és a más
ember elismerése.
Jó ideig, a diktátorok diadalával szemközt úgy
tűnt, hogy Santayanának volt igaza. Az ezred vége
felé azonban kiderült, hogy hosszú távra mégis tévedett. Ennek számos okát
kéne most felsorolnom, de itt csak néhányra szorítkozom. A liberalizmus
alapeszméje nem változott, de eszközei lényegesen módosultak. Százötven évvel
ezelőtt a gazdag liberális polgár, ha rongyos szegény fiút látott, arra
gondolt: magához veszi és olyan nevelést adat néki, amilyet ő maga kapott.
Manapság ennek helyét a tanszabadság és az ingyenes oktatás foglalta el.
Így van ez szinte minden más kérdéssel: a
liberalizmus a szociáldemokratáktól és kisebb mértékben még a
konzervatívoktól is számos követelést átvett és ezzel terebélyesedett. A svéd
kormány például hosszú ideig volt szociáldemokrata; az utódlásba lépett
konzervatívok és liberálisok viszont fenntartják a szociáldemokraták szinte
minden intézkedését, és csak ott csökkentenek, ahol
a gazdasági romlás kényszeríti őket – amit nyilván a szocdemek is
megtennének. Hasonló a helyzet Nyugat-Európa többi országában. A politikai
pártok átvették a kor újításait és sok szempontból egymáshoz hasonlítanak. Ezenkívül, úgy tűnik, Santayana
még nem vehette észre, hogy a tisztességes politikai pártok kezdenek apáról
fiúra öröklődni, mint a vallások. Beivódtak a közösségbe, és onnan nem lehet
többé kiforgatni őket. Ami ugyanekkor természetesen nem jelenti azt, hogy
Tisza Kálmán szabadelvűségét örökölték a mai magyar liberálisok.
Politikai szempontból a magyar demokrácia
jelenlegi legnagyobb gondját a két szélsőség, de elsősorban a jobboldal
hóbortosai jelenítik meg. Kétségtelen, hogy nem az ország boldogságát
akarják, hanem kizárólag és mindenekelőtt a maguk hatalmát, mint Salazár, Mussolini, Franco avagy
Hitler. Társadalmunkban, amennyire demokratikus alapon állunk, sikerük a
szavazatok számától függ. Svédországban, úgy tudom, a választók 2 százalékát
teszik ki. Idehaza azt állítják, hogy 10 százalék az erejük, bár én
legfeljebb 6-7 százalékra becsülöm őket. Bármelyik szám legyen az igazi, ez
azt jelenti, hogy a hatvan évvel ezelőtti állapothoz viszonyítva nagyon
kevesen vannak, és demokratikus viszonyok közt nem kell félni tőlük.
A baj csak ott van, hogy a liberálisok,
csakúgy, mint a szocialisták (lásd Bécs, 1934 és Budapest, 1948) nem
számolnak az erőszakkal és kénytelenek engedni néki. Ugyanekkor a kormánypárt
viselkedése, mely ezt a Gleichschaltungot
végrehajtja, kevés reményre ad jogot.
|